Egyszer volt, hol nem volt, volt egy árnyas, párás erdő valahol a Dunán, de talán még a Tiszán is túl. Rengeteg gomba nőtt ebben az erdőben. Éltek itt öregedő Vargányák, Ágas taplók, vékonyka pereszkék, Borsos tinóruk, de ugyanúgy kucsmagombák, Pikkelyes pöfetegek, sőt két Gyapjas tintagomba is. Messze földön híres volt, ez változatos gombaközösség, amit hogy, hogy nem, sosem fedeztek fel a turisták és a gombászok.
Egy napon, egy jó áztató eső után a gombák rázogatták a kalapjukról és a bocskorukról a vízcseppeket, és közben élénk társalgásba kezdtek. Szerették az esőt. Olyankor beburkolóztak levelekkel, s hallgatták csendben a cseppek kopogását. Eső után azonban mindenki élénk lett.
- Én áztam meg a legjobban! Rajtam van megint a legtöbb víz, mert még az eső is engem irigyel, hogy milyen szép és hatalmas vagyok – hencegett a Pikkelyes pöfeteg, akinek az utóbbi időben tényleg jó nagyra duzzadt a feje.
- Ugyan szomszéd! - intette le a Borsos tinóru. – Te lennél szép és hatalmas? Úgy festesz, mint egy szőrgombóc, amit egy kutya hagyott hátra a bogáncsos réten.
Erre a többiek nevettek. A pöfeteg sértődötten forgatta a szemét, majd folytatta:
-Én legalább fehér vagyok, nem holmi csúf sárga, barna vagy fekete.
Ezt nem hagyhatta szó nélkül az aranyló rókagomba, és a csinos, fekete kalapos Rózsástönkű csengettyűgomba sem, s egyszerre kezdtek reklamálni:
- Mi a szép a Te unalmas szőrpamacs fejeden? Nálad még a Gyapjas tintagomba is szebb!
Több sem kellett, felhúzta az is az orrát ahogy a nevét hallotta a sértő hasonlítgatáson.
- Mit akartok? Nekem gyógyhatásom van, és én voltam 2009-ben az év gombája! Kinek van még közületek ilyen oklevele? Hol vagytok Ti hozzám képest!
- Nagy szám! Nekem Bocskoros Pókhálós gomba, sőt Bordás tölcsérgomba is van a rokonságomban – mondta az Ízletes galambgomba-, de válaszra sem tudták méltatni, mert az Ágas tapló következett a fennhéjázásban, hogy ő védett, és mennyire értékes.
A kucsmagomba, aki ritkán szólalt meg, halkan összekacsintott a kis Mezei szegfűgombával.
- Te csak ne nevess! Te úgyis a szószos tálban végzed! Én viszont védett vagyok, engem nem szedhet le akárki! - erősködött tovább.
- Te pedig szegfűcske, olyan szánalmasan kicsi vagy, hogy a fél fogára sem vagy elég senkinek!
A kis Lila tölcsérpereszke, aki nem régen született, elborzadva hallgatta a sok gonoszságot és bántást, amit egymás kalapjához vágtak. Összeszedte minden bátorságát, és felkiáltott:
- Hallgassatok! Mind! Szégyelljétek magatokat! Mi mind rokonok vagyunk, mondhatni testvérek! Mindegy melyikünk mekkora, vagy milyen színű és illatú, mi mind büszke gombák vagyunk!
Egy pillanatig csend volt, majd felé fordult a sok rosszindulatú szomszéd.
- Majd pont rád hallgatunk! Az kellene, hogy Te adj nekünk tanácsot! Hogy lennél te a rokonunk, amikor Te lila vagy?! Neked nem itt, hanem a szivárványon kellene élned!
A gombák mindannyian a megszeppent pereszkére figyeltek, aki szégyenében a levelek alá bújt, gondatlanul semmire sem figyeltek. A máskor híres éberségük a nagy veszekedésben teljesen elmaradt. Ott álltak védtelenül, amikor hirtelen lépteket hallottak. Hiába kapkodtak azonnal levelekért, mohapárnákért, késő volt.
Az őszi eső ugyanis kicsalogatta a gombaszedőket, akik fonott kosárkájukkal a karjukon felfedezték a színes gombaközösséget.
A gombák halálra rémültek, kalapjukat egész a bokájukig lehúzták.
- Nem akarok pörkölt lenni vénségemre – szipogott az öreg vargánya.
- Nyugi! Te a vaddisznó mellett csücsülsz majd a kemencében! - vigasztalta a Gumós csiperke.
A gombászok boldogan szedegették a ritka fajtákat, maguk sem értették, hogy lehet az, hogy eddig ezt a helyet nem vették észre, pedig hetente járnak erre. Mindenkit leszedtek az utolsó szálig.
Vagyis, csak majdnem. A kis Lila tölcsérpereszke, még mindig a levelek alatt lapult, s csak akkor nézett ki, amikor már minden zaj elhalt.
- Hahó! Bújjatok elő! - nyöszörgött-, de senki sem mozdult. Egyedül maradt.
Keservesen sírni kezdett. Erre újra lépések hallatszottak.
- Ki sír? - dörmögte egy hang, s mivel nem mert válaszolni, újra felhangzott még hangosabban.
- Ki sír?
- Csak én! - szipogott.
A mackó, mivel ő volt a hang gazdája, a fejét vakargatta, majd letérdelt mellé. Sokáig faggatta mi történt, mire a kis kalapos bátorságot merített, és elmesélte.
A mackó éppen utolsó begyűjtő útján járt a nagy alvás előtt. Körbenézett, hátha akad még egy kis méz vagy szeder, makk vagy csipkebogyó, ami jól jöhet télen, ha esetleg felébred.
- Ne búsulj! Gyere velem! - hívogatta. - Nincs szívem itt hagyni egyedül, és lassan fagy.
Levette szeretett öreg lyukas kalapját, amit a forrás mellett talált még régen. Tett bele nedves mohát és leveleket, és végezetül beletette az elárvult kis gombát. Be is takargatta levelekkel.
- Meglásd jó lesz nálam!
Így is lett. Eltelt a havas december, a jeges január és a fagyos február. Lassan ébredeztek. Örültek egymásnak amikor felébredtek.
Az első tavaszi napsugarak, és a friss eső megtette a hatását, a mackó kalapjában a Lila tölcsérpereszke szaporodásnak indult, és egész nagy gombacsaládot növesztett. Boldog volt a gomba, de a mackó is. A gombának azonban honvágya volt.
Így, amikor a fagyok elmúltak, a medve visszavitte oda, ahol találta. Láss csodát, az ősszel elszórt spórákból kinőtt az új szomszédság. Újra a színes gombatelep fogadta a pereszkéket.
Elmesélte a szomorú történetét annak, hogy veszekedtek elődeik, és ez a vesztüket okozta, s ő hogyan menekült meg, és maradt életben.
A többiek megszeppenve hallgatták, és megfogadták, hogy sosem bántják egymást, mindig őrködnek, és vigyáznak egymásra. Azóta is békességben élnek eldugottan az árnyas erdőben.
Ha arra jársz, próbáld meg megtalálni őket!